A kávé keserű íze keveredik el a szájában, miközben az irodában ülve bámul ki az ablakon. Távol a fák hajladoznak a kora tavaszi szélben, egy-egy autó húz el a főúton. A levegő a résnyire nyitható ablakon próbálja betuszkolni néhány hajlékony fuvallatát, orrát megcsapja az eső utáni friss levegő kellemesen édes illata.
Furcsa éjszaka áll mögötte.
Aki távolról nézi, néha mosolyt vélhetne felbukkanni simára borotvált arcán, a száj görbülete ugyan alig-alig változik, de mégis, a szemek tündökölve felfénylenek. Talán az első szerelme óta nem érzett hasonlót. Emlékszik, milyen bátortalanul fogta meg a lány a kezét, de annak szorítása meggyőzte. A csók, melybe belefulladtak, az egész testét átjáró adrenalin-löket volt mintegy másfél évig, amikor is a lány beleszeretett egy focistába, és elhagyta őt.
A most történtek annak a csóknak az emlékével voltak egyenrangúak. Az volt az első, és az elsőre mindig emlékezni fog. Ahogy gondolatai vissza-visszatértek a mára virradt éjszakára, felidézte a szőrös test látványát, amely a számára kijelölt vacokra bújt, felidézte a nyüszítő hangokat, a hirtelen felerősödő, majd elhalkuló szűkölést, az újszülött kutya-alom teret betöltő szuszogását. A szuka boldog lihegése emlékeiben összekeveredett a saját könnyeinek sós ízével. A rezgő tömeg, hét kis apróság, melyet anyjuk morgása védett tőle, az idegen ismerőstől, lassanként rátalált egy-egy csecsbimbóra, s megtörtént életük első reggelije, étkezése.
Az éjjel világra jöttek nem hagyták pihenni, de mégsem volt fáradt. Gondolatait a soha el nem múló körforgás foglalkoztatta, melyet Életnek hívnak. Átérezte az anya gyereke iránti vágyát, önfeláldozását, hiszen kissé magáénak is érezte az apróságokat.
Szép éjszaka volt.
A kép a http://h-alom.kicsiemma.fotoalbum.hu/viewpicture/pictureid/4830194 oldalról származik.
Srácok. Hét és nyolc év közöttiek lehetnek, tízet számolok meg egy pillantással. Ki alulfejlett, ki már egy fejjel felénő a másiknak, tálán nem egy évfolyam, másodikos az elsősök közt? Kiáltoznak, futnak, elesnek, felkelnek, sárosak lesznek, bíztatják egymást. Rúgják a bőrt.
A régi idők játéka. Azé az időé, amikor még nem volt személyi számítógép, Nintendó, elektromos ezmegaz, tévé is alig, vagy sehogy. Még régebbre visszatekintve semmi sem volt, csak a bőr, a laszti a grundon. Végül is Puskásék is innen indultak.
És ezek a srácok játszanak. Kipirult arccal, lihegve, de a szabadságot élvező, valódi gyermeki örömmel, az első tavaszi napok egyikén ajándékban kapott szép időt kihasználva. És köszönhetően tanítójuknak, nevelőjüknek, aki labdát adott nekik.
Hátrébb tekintve még legalább nyolcvan gyermek zsibong, fiúk-lányok vegyesen. Kidobósoznak, ugróiskolát játszanak, futkároznak, élvezik a tanítás utáni, de napközi előtti rövid szabadságot. Ők iskolában vannak, az udvaron, fehér kerítéssel elválasztva tőlem, aki egy padon ülök, és belemerülök nézésükbe, az emlékeimbe, melyeknek egyenes ági megtestesítői ők – gyermekként én is ugyanígy, ugyanezekkel a mozdulatokkal, cselekkel, botlásokkal csetlettem a többiekkel, s bár több generáció választ el tőlük, egy pillanatra ugyanazok vagyunk.
Gyerekek.
A Hold magasan a fejünk felé függesztve látszik, mintha el sem akarna mozdulni onnan, teljes tányérjával les le ránk, amolyan vadregényes ködpárába burkolódzva. A magasabban fekvő dombocskák fái néha részben, néha egészen eltakarják teljes alakos teltségét, de mindig Ő győz, s egyre-másra visszatér fényével, hogy delejes hatalmával babonázzon, mint évezredek óta teszi.
A busz zötyögése egyhangú, altató, de a plafonra szerelt folyosólámpák fénye bontja az intimitást, mely kis magányt biztosítana. Egymáshoz bújunk, kezeink megtalálják egymást, egy röpke csók, és próbálunk belesüppedni a hullámzó ülések adta kényelembe. Alvást színlelve áltatjuk magunkat, hogy unalmunk kissé odázódik ezáltal, de az új hosszú, és csak a mellettünk elsuhanó autók hátsó lámpái társaink benne.
Emelkedő-hegy-völgy váltogatja egymást, s nagy sokára feltűnnek Budaörs fényei, majd ezt követve hamarosan megérkezünk az ultramodernre tervezett várócsarnok elé.
Megjöttünk, 2010!
BUÉK!
A Hold előtt a felhők úgy vonulnak, mint a piktorok csendéletein a kihalt táj felett szokott az égi tünemény csíkos takarójába burkolózva félve lenézni a világra. A szellő nem kellemelen, fúj, de nem bánom. Vágjon csak, most semmi nem számít. Az eső utáni világ fülledt párássága előhozza fák, bokrok virágainak tavaszt idéző, s szívfájdítóan kellemes illatát. Lépteim sorjáznak egymás után, közeledek a lakáshoz, melyben lakom, bár nem érzem otthonomnak. Otthonom volt az, melyet kilenc évvel ezelőtt béreltem, három évig alapként szolgált arra, hogy fizetésem majd' harminc százalékát biztos helyen tudjam - a tulajdonosánál.
Belül kosárba zárva dobog a szívem, tüdőm lélegzi a város levegőjét. Az autók vidáman rohannak mellettem, a városban, mely lassan eléri a "The (other) city that never sleeps" szolgen jogát, majdnem lekoppintva azt New York-ról, hiszen vasárnap este tíz után is autóáradat van utcáinkon, ahelyett, hogy polgárai otthon lennének, családi körben. A nedves aszfalt visszatükrözi az azt megvilágító lámpák fényét, az autók szétfröccsentik a pocsolyákat, melynekek megnyugodni sincs ideje, gyűrűzve tiltakoznak az erőszak ellen.
Én lelkemben fájok, s csalódott vagyok. A tegnap este a Római parton felidézte a tegnapelőttit, az meg felidézte az elmúl idők történéseit, örömöt és reménytelenséget, mosolyt és dühöt, értetlenséget és félelmet, félelmet, melynek volt alapja, de azt saját tehetetlenségem táplálta. Mea culpa, ember vagyok én is, esendő. Döntéseim magam hozom, jót, rosszat. Hogy ezek jó időben történnek-e, az attól függ, milyen idősíkon haladva vagyunk képesek mérlegre tenni döntéseink okát s következményét.
Elvárásokkal indultam bele az elmúlt hétvégébe, attól kezdve, hogy pénteken a kollégák szíves közreműködésével megittam az első italt. Visszatekintve a három napra, a kalapács ütése az üllőn hasonlatosan cseng a kovács fülébe, minthogy a lelkembe vert szögek helyet szorítanak magamban bordáimon keresztül. Mindegyik szög kis címkével jelzi a maga kovácsát, s minden egyes szög után a következő már könnyebben hatolt át a seben, de az első kellett, hogy megnyissa e kaput. S e kapun át látom a múltat, melynek éltem eddig, s fáj, hogy látom elszökni. Csoda, hogy e fájdalom visszatükröződik a szemem mélyén...!?
Ült a földön, s békésen nézelődött. Emberek mentek el mellette, némelyik mosolygott, némelyik a megszokás közönyével nyugtázta nyurga testét, de egyvalamiben mindannyian egyek voltak: egyik sem akarta elkergetni. Hozzátartozott a kerthez, mint a kerítés, mint a fák, és az avar. Az az avar, mely mélybarna színben terült el a füvön, hullott rá, mint emléke a boldog nyárnak, s tanúja az elmúlásnak. Egy-egy fuvallat – s a fák százszámra adózzák e kései siratót. A fű némán tűri a terhet, bár lehet, hogy jajszavát elnyomja a levelek néma tömege, a szél süvítése, és a környező forgalom zaja.
Ő csak ült, s a fajtájára oly’ jellemző érzelemmentességgel szemlélte a világot. Néha megnyalta magát, tisztogatási kényszerének eleget téve, azon kívül azonban nem látszott, hogy túlzottan érdekelné bármi más. Kívülről szemlélve mégis olyan volt, mintha fejét forgatva az embereket vette volna szemre, akik körülötte jöttek-mentek, intézték ügyes-bajos dolgaikat, vándoroltak a kert által közrefogott két épület között.
Az elkerített térség nem volt nagy, a kertész a lombos fák mellé tujákat álmodott, így a kopaszodó, emeletes ágak mellett zöld kúpok hajladoztak, otthont adva egy-egy kései madárnak.
A cirmos érdeklődve sandított a csippantások felé, melyek ilyenkor ijedten elhallgattak, s reszketve lesték ragadozó őkelmét. Nem tudhatták, hogy reggel meleg tej várta Mircit, ki előkelően, farkát magasba emelve kerregett az idős portás körül, hízelegve kunyerált reggelijéért. S az sosem maradt el, a kávé mellett a frissen forralt tej szaga érződött az éjjeli őrszolgálat bódéjában. Ezzel végezvén Mirci kiódalgott a kertbe, külön utakra, melyek minden egészséges élőlénynek szüksége van. Táplálék-kiegészítését nem különféle, megfogható, becserkészhető élőlények tették ki, bár szívesen vadászott, a kert is alkalmas lett volna erre, de életmódja a jómódú, városi macskák kasztjába sorolták, kik bár odakapnak egy-egy feledékeny egérért, bogárért, s néha jóízűen, néha ímmel-ámmal elfogyasztották - de csak akkor, ha az nem kerül túl sok energiába. Hogyisne! Mikor az első számú szolga, az ember finom párizsival, macskatáppal, tejecskével kényezteti e jószágokat. S ők már lusták a vadászatot életfenntartási céllal végezni, mikor azt elvégzi helyettük a teremtés koronája (bár a macskabiblia szerint inkább az otthont, élelmet adó alantas). Így Mircinek egyéb dolga nem lévén bőven van ideje ücsörögni és nyalakodni a kis út szélén, bámulván álmos szemekkel.
Egyszer csak furcsa szagot hozott a szél. Ekkor már október volt, a kis portásfülkéből a meleg ki-kiszivárgott, néha - ha ajtaja nyitva maradt - ömlött, s Lajos bácsi az összes szenteket lekáromolva rakta helyére a megvetemedett ajtót. Hajlott hátának nem tett jót a hideg, párnával melegítette a széken, mely mellett az apró fűtőtest erőlködött a levegőnek átadni melegét.
Mirci felkapta a fejét, s beleszagolt a koraesti levegőbe. Nem volt még egy éves, bár ő ezt nem tartotta számon. Egy eddig ismeretlen szag ütötte meg érzékeny orrát, ösztönei borzongva jelezték neki: jobb lesz, ha hamarost jobban megbarátkozik a kis fülke szűk terével. Ahol meleg, ott az élet, mondják egyesek, s talán igazuk is van ezen egyéneknek, nem is kell eszkimónak lenni ehhez. Az új szag beleivódott orrába, reggelente társa lett, s belesugdosott hegyes füleibe:
- Én az Észak vagyok, a Jeges, amerre járok, fehér köpenyem szétterül, s elveszem, ami jár nekem: a sok kis életet, melyek nem menekülnek vackukba.
S ekkor megtörtént. Éppen koraesti sétából kószált hazafelé, amikor döbbenten leült, s nézte azt a valamit. Csendesen szállt alá, mint az angyalok az égből, bár kissé imbolyogva, mintha odafent is adóznának a finom, de erős pálinkának, ami persze érthető. Mancsa odakapott a légbe, s bár eltalálta, de nem fogott semmit. Aztán a követező imbolygó valami is megjelent, s most azt vette célba, szintúgy eredménytelenül. Szemei hirtelen kis nózijára koncentráltak, erősen bandzsítva: a negyedik apróság az orrára ült. S ő csak mereven, kissé csodálkozva nézte, amíg el nem olvadt, az első hópelyheket.
Összegömbölyödve feküdt a földön. A fű körülölelte, némi védelmet nyújtott neki, éppúgy, mint a bokor, melynek tövéhez húzódott. Még ha melege nem is volt, legalább a kíváncsi tekintetek elkerülték, bár akinek orra van – és mint tudjuk, az mindenkinek van – megérezte a szagát szélirányból.
Keresett lyukat, vackot, de csak az ágas-bogas rengeteg volt az, mely szállásul szolgálhatott. Nemrég szemerkélt némi eső, s most kissé ázottan reszketett, bár a nyári éj csábító illatai ösztönös, kollektív emlékeket idéztek falkáról, alomról, s az abban nyivákoló néhány kölyökről is.
Most mégis itt gubbasztott, összegömbölyödve. Nem olyan rég még volt saját háza, meleg, kényelmes, a gazda jól tartotta. De aztán megtörtént a baj: a gazda az italhoz nyúlt, s nem is bírta letenni. Persze állataival ekkor sem bánt rosszul, annál rosszabbul viszont az emberekkel: a fogadás, melyet kötött, egész vagyonára szólt. Nem is ő kötötte, hanem az ital benne, de ennek ellenére az alku megköttetett, hiszen ki ellen-kötötte, rá pályázott, verandás házára, szérűjére, lovaira, borjaira. S ebben segítette őt a dőre lé, melyet a Gazda lecsorgatott torkán. Persze a fogadást elvesztette, s vele maga is földönfutóvá lészen. Egy hete, hogy elüldözték házából az ellen emberei, egy hete, hogy kutyája vele kódorgott. Nem volt mit enni, hát az ember lopott a piacról, majd a dombok közé menekült. Azt hitte, győzött de egy zsiványbanda fellelte, s holttá verte, mert az elmúlt hét viszontagságai, az étel és a szesz hiányától legyengült szervezet elvonási tüneteitől látomásként megjelenő Szent Szűz általi vallásos áhítat következményeként a megjelenő vadembereket angyaloknak nézte, s ebbéli állapotában könnyű préda volt.
A kutya hiába acsarkodott, védvén gazdáját, néhány igen erőteljes oldalba rúgás és ostorcsapást kapván, veréstől szégyenkezve, vinnyogva sunnyogott arrébb. S ha ez még nem lenne elég, a gazok kutyáikat engedték rá, mert már azok is olyanná lettek, mint gazdáik.
Most, sérüléseitől aléltan, vacogva bújt a bokorba. Csendesen susogott a mező, egy-egy rikoltása hangzott csak valamely égi madárnak. Néha megrettent, felriadt, de hogy nem hallott semmi gyanúsat, megpróbált visszaaludni, bár ezt alvásnak nem nevezhetjük, félelemben eltöltött féléber állapotnak annál inkább.
- Kutyus! Kiskutyus! – hallotta meg a gyerekhangot. Szívébe rémület hasított, s az adrenalin talpra lökte. Hörögve pattant fel, készen a harcra, bár odabent, mélyen tudta, nincs esélye. Ilyen megvert, megalázott állapotban képtelen lett volna életéért hosszan küzdeni.
A lányka felsikkantott, ahogy a kutya talpra rántotta magát. Le is csüccsent fenekére, s kicsi szemei kerekre tágultak rémületében. Azonban a kutya nem támadott, csak állt és nézte őt. Aztán lassan lekushadt, támadókedve érezhetően elmúlt, s megérezvén a kislányból áradó ártatlanságot, farka gyengéd csóválásba ment át. A gyerek maga is megérezte a hangulatváltozást, mert lassan, óvatosan felállt. A kutya csak figyelt. Mindketten megérezték annak a nagyon mély, nagyon erős vonzalomnak a hatalmát, mely az első kutyát anno az ember szolgálatába hajtotta.
S este a kislány ragyogó szemmel állított be a csűrbe, hol apja a szénát hányta:
- Édesapám, megtaláltam magamnak a kutyát, amiről álmodtam. Megtarthatom…?
Hát mit lehet erre felelni!?
Öreg már nagyon. Áll a buszmegállóban, a tavaszi nap ugyanúgy süt reá, mint bárkire. Mégis, élére vasalt nadrág, ing, nyakkendő, mellény és zakó, ehhez illő hosszúszárú kabát, s mindennek tetejébe kalap alkotja öltözékét.
Kezében ajándékos szatyor, melynek alapszíne piros-bordó, azon is kis minták futnak vidáman. A madzag, mely fülként szolgál, szintén piros, s az egész hordtáska harmonizál az ős-öreg könyvvel, melyet benne lapul. E könyv magasabb, mint bugyra, s kilátszik belőle pár centi. Megviselt, rongyos állapotú, látszik rajta, hogy használták.
Áll az öreg, s tanácstalan, látása gyenge, s mégis, jó lenne eljutni ki Óbudára, ahol ma bérmál a dédunoka. Szükséges lenne valahogy felismerni a 86-os buszt, hisz az oda visz, csak ülni kell rajta. Haj, amikor még látott, s délceg, erős ember volt…
Két fiatal érkezik a megállóba, csevegnek, nevetgélnek. Őket még látja, homályosan, de látja. Szemüvege elégséges fényt juttat szemébe, hogy elinduljon feléjük. Lassan csoszog, a négy métert így is fél perc alatt teszi meg. Hangja halk, nem akar ő már semmit, csak eljutni a dédihez. Kérése csupán annyi, ha a kívánt busz megérkezik, szóljanak neki, látása meggyengülvén nem tudná egyedül megcselekedni ezt.
S a fiatalok szóba elegyednek vele. Szimpatikus nekik a bácsi, ki elárulta, júniusban tölti a századik életévét. Nagy rácsodálkozás, és „Istenéltesse!” után bácsikánk büszkén kérdezni:
- És tudják-e, milyen könyv ez?
- Biblia? – kérdé egyikük pár másodperc tűnődés után, mintegy másra nem is tudván gondolni, összerakván az öregségből következő gyerekkori neveltetéssel járó esetleges értékeket, az öltözetet, s a visszafogott, udvarias, majdhogynem alázatos segítségkérést. Most az örögen a csodálkozás sora, pupillája tág lesz.
- Úgy, ahogy mondja! A családunké, egy 1870-ben nyomtatott Vizsoly biblia. Most viszem a dédunokámnak, ez lesz az ajándéka. Az unokám vár a megállóban, s együtt megyünk oda.
S ahogy a busz megjön, felsegítve az öreget - az leült - a fiatalok elgondolkodnak az évszázadon, melynek értékeit ez az ember megőrizte, s egy szeletét a történelemnek most tovább örökíti.
Isten éltesse!
Vihar dúl bennem, s ennek nyomán „tollat ragadtam”, s lejegyeztem az alábbiakat. Egy korszak zárul le, úgy hiszem.
A kiváltó hír a következő:
„Sziasztok!
Sajnos rossz hírt kell közölnünk veletek. 13 év után, 2008. március 16-án bezárjuk kapuinkat. Addig még két alkalommal (március 09., és március 16.) élvezhetitek Ferike zenéjét, a vidám hangulatot, és a finom teákat.:-)
Várunk szeretettel benneteket a szokott helyen és időben, az Újpesti Gyermek és Ifjúsági Házban, vasárnap 17 és 22 óra között.
Cím: 1042 Budapest, István út 17-19. Megközelíthetőség: a 3-as (kék) metróval Újpest központig gyertek (végállomásnál kell leszállni), és onnan az István úton kb. 80 méter séta. Az ifjúsági ház az okmányiroda mellett, a polgármesteri hivatallal szemben található.
Üdv,
A Tea vezetősége”
Mit is kell tudni az Ötórairól?
Elsősorban azt, hogy Budapest legnépszerűbb, leghangulatosabb össztáncának ad helyet. Anno – nagyon régen, 13 éve - Auer Pál indította el a Sway Táncklub szervezésében Anyussal (dr. Kramarikné, Kissimon Judit) azért, hogy az ott táncolók a "gyakorlatban" is táncoljanak, ne csak az edzésen, hanem azokon az órákon kívül mintegy szórakozással egybekötött gyakorlásként is. Ebből az egy táncklubnak tartott programból nőtte ki magát. Már több helyszínen is volt a Tea, mindig a követelményeknek illetve a résztvevők számának megfelelően. Ilyen volt a Laufenauer utca, a Pestújhelyi Művelődési Ház, a Taurus Gumigyár kultúrterme, a Törekvés Művelődési Ház, illetve a jelenlegi Feeling táncterme az Asztalos Sándor utcánban. Mindegyik helyszínhez számtalan emlék kötődik, mégis azt kell mondanom, hogy számomra igazán TEA a Laufenauer utcában lett az igazi Tea.
Azt írtam, hogy legnépszerűbb... nos van még egy hely (Szombat Esti Láz – illetve a kisteremben Ferike van, az majdnem ilyen jó, de ott csak a swing megy), de az hangulatában messze nem éri el ezt a színvonalat, amihez hozzájárul még Ferike - a "DJ" - személyisége is.
Kellemes légkör, kultúrált szórakozás, szenvedély, érzékiség, némi fűszerezett romantika - és természetesen kegyetlen harc az "én vagyok a jobb, akkor is lenyomlak" - szemlélet jegyében, teljesen feleslegesen. Nincs alkohol, viszont van tea minden mennyiségben, amiből a belépőjegy átnyújtása ellenében a ház vendége vagy egy pohárral. Szendvics, üdítő, rágó, csoki, kávé, cappucino... ez a választék a büfében. És persze egy mosoly.
Akik a csapatot magja: (alapítóként anno Anyus), Vussy, Ferike, régen Endre is. A kis család, akik azért annyira nem is kicsik. Az utóbbi időbe a DJ pult helyén Misi található, saját stílusban adván zenét. Ott vannak még a büféslányok, a pénztáros-, ruhatáros lányok. És a csapat másik fele: a táncosok. Megtalálhatsz itt mindenfajta táncot: vannak versenytáncosok (amit táncolnak: cha-cha-cha, szamba, rumba, Paso Doble, Jive -ezek a latin táncok; angol keringő, bécsi keringő, tangó, quick-step, slow-fox -ezek a standard táncok), boogie-woogiesok, swingesek (akik lindy-hop-ot táncolnak), salsások, merengét táncolók, argentin-tangósok, van, aki szteppel, van aki akrobatikus Rock and Roll-t tanuló tanuló :))
A táncos egy külön állatfaj. Aki egyszer beleszeret ebbe, nem igazán tud szabadulni a varázsától. Sport, mozgás, szórakozás, élmények, siker, csillogás - fáradság, könnyek, rivalizálás, csalódottság, kiégés. Ezek a jellemzői ennek a fajta szórakozásnak. És itt természetesen minden fajtája megtalálható az embereknek. A tánc az a műfaj, ahol fizikai kapcsolatba kerül két „vadidegen” ember. Sokkal közvetlenebbül, mint teszem fel a rúdugrásban, van a fociban, vagy a kézilabdában. A tánc - ellentétes neműek bújnak össze, ölelik meg egymást, fogják meg egymás kezét. Érdekes: ha a mindennapi életben meg akarnám fogni egy lány kezét, valószínű kapok egy pofont, de amikor táncolni viszem, minden további nélkül az enyém – a keze :)))). Teljesen más értékek között vagyunk, más az értékrend. Ugyanez igaz a kapcsolatokra is. Nem hiszem, hogy lenne még egy ilyen belterjes társaság, hiszen mint említettem, a fizikai közelség sokszor sok mindent közvetlenebbül elmond a másikról, mint 100 szó. Nagyon gyakori a nem-verbális kommunikáció, és sokkal könnyebb kapcsolatot teremteni ezáltal, mint mondjuk a futóknál. Ez persze nagyon összetett dolog. Hiszen érzed a lányt (lányok a fiút), érzed az illatát, a keze melegét, a derekát, a combodon a csípőjét, és mégis meg kell tartani a távolságot - a három lépést. De ez csak egy szűk kitérő a keresztmetszetben, egy oldalsó ágacska, ami mindemellett egy nagyon fontos, és idetartozó ágacska.
Tea. A minden vasárnapi délutáni program, ahol kifáradsz, megizzadsz egy kicsit, de boldog vagy, és felszabadulsz, semmi sem számít, csak a zene, az érzések, az adrenalin és a parter... na persze ez sem ilyen egyszerű. Adott egy meghatározott nagyságú terem, hely. Adott x számú páros. Amíg a kettő egyenes arányban van, addig semmi baj nem lenne, viszont nincsenek egyenes arányban. Szinte törvény az a frázis, hogy ahol két pár táncol, ott biztos az ütközés. Nem akarom szidni a legtöbb tánctanárt, de néha az az érzésem, csak eltáncolni tanítanak meg, sorokat bebiflázni, azt viszont, hogy a fiú figyeljen a partnerére, a körülötte lévőkre, azt már nem. Sokan csak letáncolják a sorukat, de arra már nincsenek úgymond „kiképezve”, hogy ha esetleg ott egy másik táncoló pár, akkor azt bizony ki kell kerülni. Nekem a jelszavam az előzékenység. Inkább, mint az ütközés, a felesleges konfrontálódás. Szóval ezzel a pár sorral arra akartam utalni, hogy bizony, nagyon kell arra is vigyázni, hogy nemcsak egyedül táncol a kettős, hanem vannak ott még zavaró tényezők - a többiek. Meg kell oldani, hogy ne menj nekik, legalábbis elkerüld őket – intelligencia?. Bele kell simulni a zenébe, a táncba, de érezni is kell a teret, figyelemmel kell kísérni a többi embert. Ha ideális lenne a dolog, akkor mindenki ezt tenné, és nem lenne semmi baj. De sajnos igen gyakoriak a koccanások. A terem méretei adottak, a táncosok meg csak gyűlnek... Oké, most már át tudjuk tekinteni a sokaságot, nem ütközünk neki senkinek, legfeljebb néha-néha, amit illik észrevenni és viszonylag hangos - legalább a becsapódást elszenvedő hallja - bocsánatkéréssel tisztázni. Mi van még, amire figyelni kellene? Hmmm....
MEGVAN!!! A zene. Nem, nem a ritmus, ne induljunk ki abból a téves felfogásból, hogy aki táncol, van ritmusérzéke. Most a zenéről beszélek. Mi is a zene? Ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy egy dallamra épülő, hangszerekkel előadott mű. Ezen persze vitatkozhatunk, de most nincs itt az Értelmező Kéziszótár. Viszont a zenében is vannak ún. szünetek, hangszerekkel való játékok, csak ének, csak dob, halkul, hangosodik, témát vált, beépít egy új témát a fő dallamvonalba... Szóval a zene nem egy folyamatos valami, ami mint a folyó elkezdődik, majd végződik, közte csak a nagy és hosszú szalag... a zene ennél több. Mesél, dalol, érzelmekkel játszik, vagy éppen felhergel, minden, csak nem sablonos. És a sablonmentes zenére nem lehet sablonosan táncolni. Minden zene más, és ez lenne a tánc - eltáncolni a zenét, hiszen a tánc eredetileg nem az alaplépésekről, a figurákról szól, nem a betanult sorokról, hanem mint a zene: lélekből kell szólnia. Magad kell a táncba adni, hogy a táncod magad legyen. A zenét táncolod el, a tudásodnak megfelelően, és ezért haragszom a versenytánc-szabályokra, amelyek kötött sorokat írnak elő. A boogie, swing, step, argentin tangó, salsa mind-mind a zenéről szól, improvizatív. Azaz: a zenét kell eltáncolni. Ez nagyon nehéz, sok gyakorlás és rutin kell hozzá. Ez a TÁNC.
Ötórai Tea: a békeidők úri kisasszonyai és úrfiai vasárnap szépen kikenve-kifenve ballagtak el a tánciskolás vasárnapi össztáncra, oldalukon a szigorú mamával, aki minden tekintetben vigyázott az erkölcsökre. Foxtrott dívott akkoriban, talán charleston, de az már nagyon vad táncnak számított... Hol volt akkor még a jive és a Rock and Roll? Ezek a táncok Elvissel együtt kerültek a köztudatba. Persze swing - illetve lindy-hop - már volt: Amerikában a feketéknél, Frankie Manning és tsai. által táncolt mozgás volt az.
De anno itthon is más volt a divat, és örülök, hogy 13 éve Anyusék elhozták hozzánk, megteremtették ennek a kis országnak, annak is fővárosának ezt a nem mindennapi lehetőséget.
Erkély az első emeleten, kis terasz, a fal síkjánál nem lóg kijjebb, tehát a lakás része lehetne a maga nyitottságával, de a nyitottság nem tesz jót az intimitásnak, így erkély lett belőle. Három ember ül ott, cigi füstje vegyül a kipufogott gázokéval, a kávé már nem gőzölög, a kimustrált kávéfőző odabent hűl. Előttük keresztben krómozott vascső alkotja a betonperem felett kiesés elleni védelmet, s talán enyhít a beton közönyén is, amúgy szocreál-mód.
A két öreg tűnődik, fiuk szintúgy. Csendben vannak, a tettek úgy is beszélnek helyettük, most ez a hallgatás ideje. A lakást árulják, hatalmas a kégli, négyüknek elég volt, s nem is zavarták egymást, 25 millió az alapár, várják az első potenciális vevőket, kik nyolcra ígérkeztek, addig még van fél óra.
A bajszost elhagyta az asszony, jó nevű belgyógyásznő a közeli rendelőből. Mellékben egy magánklinikán is dolgozik, szereti a munkáját, s a pénz, amit keres, több mint elég négyüknek. A bajuszos már rosszabbul keres, taxival rója az utakat, de az asszony pénze mellett ez nem volt gond, a rezsi kijött belőle, meg a szórakozás, mozi, színház.
Te rohadt geci, búcsúzott a nő, elment, mert a bajszos nem bír a vérével, igaz, sosem bírt vele, ha ivott. Egyszerre két kurva volt nála, amikor felesége a dupla műszak után hazaért. Mari nem szólt semmit, csak kifordult az ajtón, a könnyei csak a kocsiban eredtek meg. Volvo, jó márka, lehajtott egészen Balatonig, kivett éjszakára egy panziót, pénz nem számít, szinte ájulásig itta magát. Három napig volt ott, munkahelyén beteget jelentett, elhittek neki, mert legutolsó műszakján is köhögött kissé, most fátyolos, erőtlen hangja nyomatékként szolgált.
Amikor hazaért, csak annyit mondott, rohadék, elkezdte összepakolni a dolgait. A bajszos próbált szólni, beszélni vele, de a nő levegőnek nézte. A férfi üvöltésre változott számonkérését egy pohár hideg vízzel hallgattatta el, azt csapván rá. Ha hozzám érsz, megkeserülöd, fogadkozott, de az ajtó szinte lágyan csukódott utána, csendben, mint még talán soha, mintha ő is érezte volna, hogy itt most vége van valaminek, végérvényesen, visszavonhatatlanul, s ami elromlott, javítani már nem lehet.
Csend lett a lakásban, csend lett a lelkekben, s az öregek sem szóltak többet. Néha egy-egy szó, de a szemükben a megvetés tompa fénye villant. Fényes jövő helyett szegényes jelenné lett minden, s most is némán, fenyegetően ülnek ott, bár válluk már rozzant, remélik, az most megköttetendő üzlet hoz valamit, amiből elélnek öregségükre. Kisebb lakást, szerényebb költségvetést, de ők kevesebbel is beérik.
A kávé kihűlt kortyai még ott várnak a csészében, lassan elfogy az is, mint korábbi életük. Most ülnek némán, s nézik az elhaladó villamost, talán már a századikat egymás után.. Nézik, de nem látják, csak én látom őket, egy régi élet roskatag maradványait.
A sír ott állt a többi között, árván, de nem elhagyatottan. Födele hó, rajta keresztben egy kismadár lábnyomai, mutatván, ahogy az apró szárnyas átugrándozott rajta.
A nap haloványan sütött le a téli égboltról, még ébredezett ő is. Korai volt az idő, a pára éppen hogy felszállt, de úgy rémlett, nem is lesz ennél világosabb. A szellem a síron ült, s beszélgetett a kismadárral.
- Az a fránya kór, az volt a baj. Elfehéredett a vér, s engem szépen sírba tettek.
- Bizony, így van ez – topogott a veréb.
- De azért jó itt. Szinte jobb, mint a kórházban volt. Itt nem sajnálnak, nem látom a szemükben a rémületet, amikor rám néznek. Itt őszinték, s én már a lelkükbe látok, s látom a legmélyebb titkukat is. Azt is, amit nem akarnak elmondani. Vannak, akik idejárnak meglátogatni, s én szeretem a virágokat, gyertyákat. De ők nem tudják, hogy én látom őket.
- Amikor az én uram elpusztult, csak úgy lepuffant az ágról. A villámló bot verte őt le, azt mondják az emberek, hogy légpuska. Öt kölök vásta el őt… - kesergett a kismadár.
- Vajon ma jön-e valaki? – kapcsolódott be egy áttetsző kutya – látunk-e ma is élőt?
- Ugyan Bodri, valaki mindig jár itt – mondta a szellem - Ha más nem, az öregasszonyok mindig kijönnek, itt őrzik emlékeiket, ápolják a sírt, mert kenyerük a dolog, s ami vele jár. Szívükben a múlt, s kérges burkán már nem hatol be más, csak a temetők hideg fuvallata. Aztán lassan ők is idekerülnek, s a legszebb korukba halványulva libbenek elő a sírból, mint eddig minden holt tette. Itt bolyonganak, amíg valaki is őrzi emléküket, majd végül sírjukkal együtt őket is megemészti az örök Idő, elfeledtetnek, mert kik emlékeztek rájuk, szintén itt leendnek, s így törlődünk ki mindnyájan ebből a világból.
Tűnődve hallgattak egy sort.
- Nézzétek! Megjött az első ember! – röppent fel a madárka, s lebbent át a havas fára. A két szellem csendben halványulni kezdett, majd aurájuk végleg eltűnt szem elől, ahogy az asszony a fiúval felibük ballagott. A sírra egy koszorú került, két gyertya lángja égett benne, s egy rózsa feküdt keresztbe a havon.
Lassan benépesült az eddig néma temető, mert karácsony napján nem csak az élőknek jár ajándék…
Végre fehér karácsony! Nem tudom, hogy a nem Pesten élők hogy emlékeznek a saját agglomerációjuk történelmére, de itt, Magyarország jelenlegi fővárosában hosszú évek óta nem volt fehér a Karácsony. S most az ég megáldott vele minket. Örülök én, örülnek a gyerekek, örül a felnőttek jó része, mert végre megkaptuk azt az ajándékot, melyre régóta vágytunk: a fehér Karácsonyt.
Gyerekkorom leghavasabb tele jut eszembe most, ’86 telén. S most bocsánatot kérek a nem Pestiektől, de miután életem itt, a Parlament „árnyékában” kezdődött, s jelenleg is itt zajlik, így minden, amit írok, a Duna bal partjára értendő (folyásirány szerint), mégpedig városhatáron belülre, Pesterzsébet külterület-szagú negyedére.
Szóval visszatérve a 21 évvel ezelőtti télhez, az az év nemcsak Csernobil katasztrófájáról volt híres (azaz hírhedt), illetve nekem nem az jut eszembe, mert az a tragédia a televízióból csak egy hír volt a sok közül, viszont a hó maga volt a – szó szerint – kézzelfogható valóság. Az, hogy honnan emlékszem az évszámra? Nem tudom, rejtély. Biztos volt valami, amihez kötöttem, de mára már elfeledtem.
Tény: a hó csak esett, esett, ki tudja mennyi ideig. Az utcákat a végül majd’ méteres fehérség uralta, amíg el nem lapátolták szorgos, de már akkor is alulfizetett hó(rukk)munkások. A hó ezek után a járda mellé került, szabályos falat alkotva, melyet néha szakítottak csak meg szünetek, hogy az emberek a házakba, a járdára fel-, illetve onnan lefele közlekedni tudjanak. Néhol sárga színű volt (Üdv' a kutyatartóknak!), de ahogy azt az eszkimó-viccből tudjuk: sárga hóból nem iszunk.
Otthon főtt a vacsora, az ünnep előtt lehettünk, mert ezen emlék nem eltelt-érzés, hanem olyan ünnepvárós hangulatú. Hat óra körül lehetett, anyám leküldött valamiért a Postára, még zárás előtt. A Posta tőlünk gyalog egy percre van, ráláttunk az ablakból, csak a beton focipálya választott el minket (ma már a sok autó parkol ott, s az, hogy a mai gyerekek hol labdáznak, rejtély, bár szerintem előbb kapnak play-station-t, mint sportszert); szóval a távolság időbe átszámolva - ha futottam - mintegy 25 másodperc volt a második emelet hétből. Akkor már leesett a nagy hó, anyám intett: Siess! - Jó, kiáltottam vissza, s már csak a visszhang tanúskodott rólam, az sem sokáig.
Elintéztem, amit kellett, s elindultam visszafele. Igen ám, de a Posta azon feljárója, ahol a postás autók, biciklik, segédmotorosok gördülnek be, sárga macskakővel volt kirakva, s az úttesttől a járdán át mintegy négy-öt méter hosszan húzódott, s lejtett! Ma már nem látni ilyesmit Budapesten – legalábbis én nagyon régen nem találkoztam vele – elég annyit tudni róla, hogy gyorsan fagy, akkor viszont csúszós. Egy szónak is száz a vége, ott maradtam csúszkálni. Ráérős gyerekember voltam, s hát ott tartottak a többiek az osztályból / a térről, már nem tudom pontosan kik, tény: a többi gyerek. Mintegy másfél óra múlva állítottam haza, összefagyva, koszosan, s hólétől lucskos nadrágban. Hogy én mit kaptam azért a másfél óra önfeledt gyermekségért!! De hálás lehetek, mert azt hiszem csak egy fakanál tört el rajtam…
A másik emlék már kellemesebb, Szofi kutyámmal sétáltunk pont a Csili főbejárata mellett, az étteremnél. Talán egy héttel később lehetett, de hó még mindig nagy volt. Egy kicsit összetömörült, így a járda mellett nem 'egyhetven', csupán 'egyhúsz' vagy 'egyharminc' magas volt. A kutya természetesen az el nem lapátolt részen kellett, hogy mászkáljon, s miután őkegyelme tacskó volt, nem aggódtam, ha hirtelen elvesztettem szem elől. Csak követnem kellett a nyomot, s belenéznem a hóba. A kutya odalent volt, s az állat és a hó viszonya számottevő különbséget mutatott - centiméterekben, s a hó javára. Ilyenkor benyúltam a hóba, hogy ebem még az olvadás előtt hazaérjen. De ő fáradhatatlan volt, s akkortájt még én is. A kutyasétáltatások télen is nem egyszer másfél-két óráig tartottak, s nagyon élveztük mindketten.
Szegény Szofi, nem egyszer - mikor hazajértünk - fenékig nyalta vizes-tálkáját, majd az újratöltött adag egy részét is, és elsunnyogott a konvektor mellé kiolvadni. Amíg csak hó volt, nem is volt tragédia, megtöröltük egy felmosóronggyal, és rendben volt. Viszont esős, nedves időben első utunk a kádhoz, a kádba vezetett, s bár a kutya, ki ezért nem rajongott, ezeket viszonylag tűrhetően, békésen viselte, mert a víz meleg volt (nem, én nem vele fürödtem, csak ő került a kádba).
Család: jó esetben (=ideális) áll egy férfiból, egy nőből, netán gyerekből / gyerekekből. Csatolmányként ott lehet még egy „korábbi egység”, a nagymama, nagypapa, akik ezen új család két alapítójának korábban ugyanezt a hátteret nyújtották. Éldegél két ember, az élet különböző kihívások elé állítja őket, s egyszer csak egymásra találnak. Szerelem lesz a dologból, s később, ha jól működnek együtt, ez a szerelem szeretetté szelídül (alliteráció!! :)) ).
Van egy filozófiám a szerelem és az utána következő szeretet jellegéről, ezt persze nem kell elfogadni. Én úgy vélem, hogy a szerelem egy olyan felfokozott idegállapot a másik láttán, hogy a páciens akaratlanul is, minden észérv és agyi jelzés ellenére felfigyeljen a másikra, s akarjon vele kapcsolatba kerülni, s akarja, hogy a másik felfigyeljen rá. Akarja, kívánja őt, hiszen a másikból áradó non-verbális jelzések (később persze verbálisan megerősítve) alapján a most körülrajongott lény az embernek párja lehet, s társas lényként az ember ezt a kapcsolatot kívánja is. Pácienst írtam, s nem véletlenül, hiszen a szerelem által megszállt ember vak, bolond, s hiszékeny – hát nem kórisme ez!!??
A szeretet pedig, miután a szerelem tovaszállt, olyan ragaszkodást teremt, mely mélyebb, erősebb, s hatásosabb, mint bármely ragasztó, melyet ember feltalált. A szeretet az, mely miatt együtt maradnak, gyerekeket nemzenek (előtte persze sokat gyakorolják, hogy is kell, az erős, egészséges utódokért :)) )
A férfi és a nő egymásra talál, megszületnek az utódok, s próbálnak boldogulni. Van, aki hozott anyagból dolgozik, s ha ez nem több, mint hogy felnőtt legyen, s felnőttként viselkedjen minden körülmények közepette, álmait feledve, racionálisan, akkor ezt viszi tovább. Van, aki képes fejlődni, hinni az álmainak, s van, aki be is teljesíti azokat.
Szüleink álma ott él bennünk, s minket vágynak látni magukban, hiszen belőlük formálódunk, de nem értük élünk, s bár utódaik vagyunk, saját hibáikat magukban kell keresniök, s nem minket okolni azok be nem teljesüléséért.
S én mindezen bevezető után most arról szeretnék pár szót írni, kit sosem ismertem meg igazán.
Apám rajongott értem. Volt két lánya előző házasságából, Ági és Zsuzsa, s én utolsónak születtem, fiúként. Szerette, imádta a lányokat, s szerencsémre értem is odavolt. Életem első pár éve boldogságban telt el – számomra - de elbeszélések alapján ez a házasság nem volt az igazi, minden akadályt leküzdő, bár apám kitartott hűségesen, azok alatt az évek alatt hihetetlen sokat öregedett az én jó humorú, testileg-lelkileg erős, imádott apám, kit ötvenhét évesen vitt el az infarktus. Egy másik életben talán most is élne (talán nem).
Állandóan vitt valahová: Bajára sokszor, hol meccset játszott a BP. Honvéd kosárcsapata, s mert ő is velük dolgozott, járták az országot. Most visszagondolva nevek bukkannak fel emlékeimben: Gyurasits, Gellér Sanyi, Simi bácsi, aki már nem él, de akkor ő volt mindenki Simi bácsija, s a többi srác mind-mind személyesen ismert, mint a Béla fiát (én még nem voltam 6 éves akkor).
A bölcsi ott volt a Gyár mellett, s büszke voltam, hogy ilyen közel dolgozik apu, bár nem tudtam, hogy valószínű a Gyáré volt a bölcsőde, s a dolgozók gyerekei jártak oda. Később óvodából nagyon sokszor nem hazamentünk, hanem a „vurstliba”, ha éppen volt, s sokszor megesett, hogy amikor a buszon az ölében ültem, háztartási keksszel etetett, mely mindig fellelhető volt a zsebében. Szerettem a varázscigijét is, mely arról volt híres, hogy csak rá kellett gyújtania, s máris jött a busz, melyre oly régen vártunk már hiába a megállóban.
S egyszer megkérdeztem anyámat (azt hiszem, apám nem volt otthon), hogy mi a legszebb dolog a világon. Anyám azt mondta: - A halál (Mi adta szájába ezen válasz? Máig nem tudom). S egy nap, miután apuval előző este későig tanultunk, anyám ébresztett reggel:
- Emlékszel még, mit mondtam a múltkor? Mi a legszebb dolog a világon? – kérdezte.
- Igen – feleltem, emlékezvén „a tanultakra” – a halál.
- S apád az éjjel meghalt…
Már nem tudtam megkérdezni ŐT: hogyan kell élnem? Hogy legyek férfi? Hogy kell udvarolni? Mit jelent a szerelem? Hogy álljak ki magam mellett? S a legfontosabbat: hol keresselek, ha nem leszel!? Magamban már próbáltam, s vártam kisfiús képzelgéssel, hogy egyszer csak ott áll az ajtóban, s nevetünk végre, mert csak tréfa volt, de valahol mélyen tudtam, hogy ez sosem lesz így..
A hangját vesztettem el legelőször, s vele emléke is halványodott, de el sosem tűnt. Most fényképeket nézegetek, régieket, ahogy ott áll fecskében, vízipólósokkal együtt. Egy korábbi képen gyerekként mosolyog a kamerába, vagy egyetemistaként köszön vissza a szépiáról.
S én az iskolában anno, a gyerekes veszekedések közepette sem arra ugrottam, hogy a kurva anyád, tudtam, nem az. Hanem az apámra mért szidalmak hoztak ki a sodromból. S jó sokszor elvertek, mert csonka szülőm már nem adott elég erőt ahhoz, hogy kiálljak magamért, akitől meg ezt vártam volna, már nem volt.
S most már nincs nekem semmim, csak az otthonról hozott kötelesség, s a feladat vele: találjam meg önmagamat, s ezzel beteljesítem sorsom.
Faluvégen sompolyog a kutya, lompos farkát vonszolja maga után. Kint járt a határban, szag után ment, de a szag elillant, s ő tanácstalanul ballag visszafelé. Szaglálódik jobbra-balra, de csak a szokott falusi illatokat kapja fel orra, azok meg most nem érdeklik.
Szimat-szimatot követ, s egyszer csak idegen fuvallatra kapja fel buksi fejét. Hideg a levegő, mely röptette, de a messzi, távoli észak üzenetét hozta magával. Kutyánk emlékeimben fehér színű ez az illat, s hideg, de korántsem annyira fagyasztó gondolat társul hozzá.
„Este van, kiki nyúgalomba” - mondta, kinek nem csak minden szava, de ő maga is Arany, s a kicsi falu lassan elcsöndesedik. Kutyánk már vackában húzza meg magát, s betekeredve hál. Odakint a világ megcsendesedik, annyira, hogy arra fel kell ébredni. Sem egy madár, sem egy macska, sem egy bagoly nem hallatszik, igaz, ez utóbbit akkor sem hallaná, ha még az mozogna is, a „csendes halál”, mondják rá. Ébrenlétét morgással nyugtázza, s kikászálódik, hogy megnézze a kerítés mentét, ahol más kutyákkal szokott csaholópárbajokat vívni. Szaglása megint előbb figyelmezteti, mintsem szeme világa felfogná környezetét, s a hulló pelyhek szaga előbb tudatja vele, hogy eleredt a hó. Csendesen, de sűsűn hull, s amíg körbekutyagolja a kis kertet, addig szép fehér sörényt szed össze. Egy gyors rázás, fejebúbtól a farokvégig végigcsattogja magát, s bebújik a vacakba. Eleredt ez a fránya hó, gondolhatná, de egy kutya nem használ ilyen kifejezéseket, mint fránya, csak nyugtázza a tényt: megint megjött a tél.
Tavaly még kiskutya volt, s nagyokat csaholva ugrándozott a fehér dunyhában, s élvezte, hogy Nárci, a gazdasszony cirmosa undorodva nézi az ablakpárkányról, néha meg-megnyalva bundáját, ahogy Kormos a fehérségben hol elmerül, hol felbukkan. Azóta megnőtt, nagykutya lett, s most Nárci odabent alszik a meleg szobában, ő meg idekint a vackán. Számára ez éppoly természetes, mint hogy a gazda parancsol, és kész.
Reggel gyerekhangok ébresztették, s kioldalogva a szabad levegőre csupa sapka, sál, és kesztyű rohangált, akik valami kerek izével dobálóztak. Amott még nagyobb kerek izék kerültek egymásra, fekete pontok voltak rajta, piros hosszúkás valami állt ki a legfelsőből, s valami füles piros dolog takarta be. Nini, téli madárijesztő! – ismerte fel a kutya – csak egy kicsit dagadt! – vigyorgott kutyamód.
Az egész nap fehérségben telt, de a szagok másmilyenek voltak, és újra kellett tanulni a leckét, de ez a tél ABC-je volt, ahol is mindennek megvolt a maga jelentése, csak egy kicsit másképp, mint nyáron.
De estére kinyíltak a házak éji szemei, az ablakok sárga fénye hosszú íveket húznak a havon. Mögötte szorgoskodó asszonyokat látthatott Szél úr, ha arra járt, s ügyeskedő kislányokat, kik lisztet mértek, tojást vertek, pisze orrukon ott fehérlett segítőkészségük, kendőjük csomója röpködött utánuk. A belső szobában a férfi ült, a sámlin mellette két-három pöttöm lurkó, s botot, vonatot, vagy furulyát faragnak épp. Nagyapó a hintaszékben pihen, a tűz mellett leng szakálla, ősz szálai évtizedekre tekintenek vissza. Nagyanyó mesét olvas a bölcső mellett, királyfi lovagol az úton, végén sárkány várja fejei hullását (jaj neked, Süsü).
Kutyánk körbejár, nyomai visszamutatnak vackáig, épp szippant…. de feje megdermed, füle megmerevedik, s ezernyi szőre felállt: megint elfogja a szagot: szuka járt erre! A hó csak úgy porzott utána, ahogy a nyomra vetette magát, s ment, hogy a természet parancsának engedelmeskedve udavarolni kezdjen, s beteljesítse az élet örök körforgását.
S-nek, cserébe a színházjegyekért.
Egyszer volt, hol nem volt, kezdődött szokványosan a mese, volt egyszer egy varázsfésű, folytatódott tovább. Ez a fésű, írja a történet, s mint a neve is mutatja, varázserejű fésű volt.
Akkor, és ott bukkant fel, ahol csak akart, kereshette egész nap a boldog(talan) tulajdonos: egy táskában, egy szobában, esetleg egy polcon a többi szépítőszer, mint púderek, ajakceruzák, szemkihúzók, rúzsok, hajpántok, és a többi tizenhét-ezer-négyszázötvenhat cucc között, amelyek csak egy női fürdőszobában léteznek, s a férfiak nagy többsége életében nem hallott a létezéséről.
Ezen kívül a fésűnek volt még egy csodálatos tulajdonsága: a haj, lehetett bármilyen ronda, töredezett, fénytelen, a fésű pár húzása után szinte önmagától megszépült. Hiába dolgozott sok és drága pénzért a három nyugati boszorkány, név szerint Elszév Lorál, Heden’sólders, Szánszilk, a Varázsfésű önmagától megoldotta a problémákat.
Bár a fésű ereje nagy volt, és a hölgyek, kik használhatták, viszonylag kevesen, a boszorkáknak még is csípte a szemét valami. Nosza, el is oltották a tüzet az üstjük alatt, mert nedves fát tettek oda. Azon tanakodtak, hogy ebben a profitorientált mesében milyen aljas, és mocsok szereplők léteznek, kik nem átallják az ő kis hasznukat önkéntes munkával veszélyeztetni. Elhatározták, hogy elteszik láb alól a fésűt. Három éjjel és három nappal tanakodtak a haditerv végrehajtásán (külön kifőzni már nem kellett, mert bizony az főtt az üstjükben), amikor arra a következtetésre jutottak, hogy a fésűnek nincs lába.
- Haj, haj – mondogatták maguknak, s nem is sejtették, hogy miért emlegették a fésűnk munkahelyét oly’ szorgosan, miközben a felmerülő logikai bukfenceket próbálták átugrani.
- Megvan! – kiáltott fel a legvénebb, majd holtan esett össze.
- A fenébe, most mehetünk temetésre – válaszolta a legfiatalabb.
Mindeközben a varázsfésű élte hétköznapjait barátjával, Varázsfuvolával a Varázshegyen, és messzemenőkig tojt a három ribancra. A hajak szépültek, a nők boldogok voltak, de gyanúsan sokat keresgélték a Varázsfésűt. Egyikőjük sem tudta meg, hogy ilyenkor egy párhuzamos univerzumban jár, ahol a háromlábú sörényes-egerek hajában turkál jóleső érzéssel fogacskáiban. A reggelente a fésűből kiszedett haj délutánra „magától” ott termett, talán mondanom sem kell, hogy az egerek sörénye volt az, de ezt a nők szintén nem tudták. Ekkor arra gondoltak: - De hanyag vagyok, bár mintha kiszedtem volna a hajat már reggel. De ezek szerint nem – és lelkiismeret-furdalás gyötörte őket.
Amíg mindezeket elbeszéltem, a három gonosz boszi rájött, hogy lehet kinyírni a Varázsfésűt. Egész egyszerűen úgy, hogy…
KEDVES OLVASÓINK, SZOMORÚAN JELENTJÜK BE, HOGY A MESÉLŐ ELPUSZTULT EGY HIRTELEN GÖMBVILLÁMTEVÉKENYSÉG KÖVETKEZTÉBEN. PORAINAK SZÉTSZÓRÁSA A KELETI SZÉLLEL OTT HELYBEN MEGTÖRTÉNT.
Odakint a szél és az eső az úr. A Nap ferde szemmel néz le ránk, nem kápráztat el mindek fényességével. Igaz is, ezt a bolygót minek? Koszos, mocskos, alig néhány része ép csak, a kis manuszok (az elnevezést Radványi Ervin: Glóbusz – kis hibával c. könyvéből az azonos c. novellából loptam) rajta mindent megtesznek, hogy még inkább szemétkupac legyen. De ez legyen az ő dolguk. A Napot ez még annyira sem érdekli, mint a természettudós békáját az atomi szintű reakciók egyszerűsített modelljét bemutató dokumentáció-halmaz. Ha ez esetleg egy légy lenne, akkor persze számottevő figyelemre számíthatna a kétéltű nyálkástól, de azért ne reménykedjünk túlzottan.
Kis lakásom biztos fedezékébe húzódom az időjárás és a ma zajló „ünneplések” elől. Itthon jó az idő, van kaja, keresztrejtvény s könyv, zene szól. Mi kell még a pihenéshez? Kis szellőztetés nem árt, s az eső, mely ennek napnak az „outdoor” részét romba döntötte nedves közegével, most előnyére fordul. A bukóablak résén át besüvít a tiszta, ózonnal dúsított levegő; a lakás felélénkül, a tisztaság még áthatóbb lesz, s boldogan szívom magamba illatát, frissességét.
Szotyi roppan, héja koppan, s majszolom a napra forgott rostokat. E tevékenység megnyugtat, talán olyan lehet, mint a dohányosoknak a napi betevő (!). Bár nyilatkozni nem akarok, hisz nem tisztem, én nem próbáltam cigizni még sosem – eltekintve attól a négy éves cseperedő gyerektől, akitől az anyja kérte, hogy hozná már be a cigit a középső szobából, mire ő nagyfiúsan beleszívott. Ha volt valaha visszatartó erő, akkor az mindenképpen az volt. Igaz, felmenőm évekkel később hozzátette, hogy ő nem fogja megakadályozni, hogy szívjam, tegyem nyugodtan, ha akarom. S én máig sem tudom eldönteni, hogy ez előrelátó bölcsesség volt-e, hogy így nem a tiltás okán (melyet minden kamasz ösztönösen áthág), hanem saját akaratom végett nem kezdek bele, vagy mélységesen mindegy volt a dolog. Bár utóbb megismerve anyám történetét úgy vélem, hogy a saját negatív tapasztalatai alapján próbált megóvni valamitől, amitől a mai kamaszságot a szülők nagy részének nem sikerült: a lassan megvalósított kollektív öngyilkosságtól, amit a dohányzás okoz. Amikor meglátogatott, megkértem, fáradjon ki a balkonra, ha cigivel élne, mert az nem jó a lakásnak és nekem sem. Kérésem meghallgatásra talált, ő is így gondolta, csak egy hamutartót kért. Aki nem látja a logikai bukfencet, annak elárulom, hogy mi az, amit sosem találhatunk egy nem dohányzó lakásán: a hamutartót. Ennek lassan egy éve, s most elmerengve a múltnak idején ideülök a gép elé, hogy mindezt szavakba öntsem, s leírva lássam, s hogy visszaolvassam.
Olvassátok hát ti is!
Estefele jár az idő. Az őszi levegő kesernyés illata szétárad bennem, s én boldogan szívom magamba ezt a kellemes, természet-adta illatot. Sétálok Angyalföld kis utcájában a Nyírő Gyula kórház megett, s mellettem üget egy kutya, melyet póráz köt hozzám. Kisegítésként van velem, illetve én segítem ki feladataiban elúszott gazdáját. A kutya sétál, én szépen battyogok. Más feladatom nincs, mint figyelni, nehogy felzabáljon bármit is. Jutalma rossz figyelőkém esetén egy tasli, amíg meg nem tanulja, hogy mi a dörgés. Persze,igazából tudja ezt őkelme, szembogara fehérbe átúszva sunyi kutyatekintettel figyel rám néha, ha látja, hogy én is figyelem őt.
Régi emlékként Szofi kutyám jut eszembe, ki egy kis tacskó volt, életem első felének második részét töltötte ki (gyk.: 13-19 éves koromig volt velem. :) ). A vele való séták emléke úszott most képzeletem kimeríthetetlen ócánján felém, s agyam boldogsághormont termelve veszi ki részét a munkából. Szofi buta kutya volt, és agresszív, mint a kotorék-ebek általában. Szétmarcangolt volna minden más állatot, aki gyengébb volt nála, s nagyon nehezen volt tanítható. Ráadásul kékvérű volt, szép kutyabőrrel (ez most olyan kannibálul hangzik: kutyának a rokonságát egy lenyúzott (kibelezett, stb...) fajtatársuk bőrére karcolja fel az ismeretlen krónikás - képzeljük el mindezt emberben.. brrr!!!) megtoldva. Nem tudom, hogy a kék vér vagy a tacskómentalitás, vagy az borította ki nála a bilit, hogy nem pároztattuk (azt hiszem, az senkinek, állatnak - embernek nem árt, életébel legalább egyszer), mindenesetre egy kicsit bolond volt. Azért imádnivaló.
Otthon nagyon jókat játszottunk, emlékszem, ahogy kikapart négy kis tappancsa a parkettán, hogy a 3 szobát keresztülszelve teljes sebességgel rohanjon konvektortól konvektorik, ütközésig, ahogy kell. Nagyon nem törődött a fájdalommal. Emlékeim közt van az a műsor is, hogy a szappannal volt viszonban: ahogy megkapta, morogva kaparta, bökdöste a nózijával, marcangolta, de ez más marcagolás volt, ez játék, szeretet, igyekezet - nem tudom, hogy mit képzelt, társított a szappan helyébe.
További emlékek az esti nagy sétálások, másfél-két órát is elsétálgattunk. Bejáruk "Tolnát-Baranyát", én közben énekelgettem magamnak, gyerek-fejhangon, most csodálkozom, hogy még élek, és nem vágtak hozzám zsírosbödönt, vasalódeszkát, szennyestartót, tudniillik a séták legtöbbje az emeletes házak közti kis szűk utcákban történtek, a nyitott ablakok alatt.
A Sétálóutcában (a "kossutiban", ahogy hívtuk) felállított színpadon feküdt egy nagyobb farkaskuya (vagy német juhász, a fene sem tudja). Én kutyasétáltatás ürügyén kimentem az ottani haverokhoz. A kutyán persze nem volt póráz, mert akkor már azért jól nevelt kutya volt a körülményekhez képest. Hallgatott mindenre, amit képes volt megtanulni. Jól elvoltam a többiekkel, de fél szemem Szofin volt. Egyszer csak éktelen nagy csaholás, s én (s mindenki) a következőt jelenetnek lehetett(em)ünk tanúi: a nagy kutya galoppozva rohan valahova, néha hátranézve, s eszküszöm, pofája szélé vigyor ült. Mögötte az én drágalátos tacsim robog, füle lobog, farka repül, tömpe lábai csak úgy verik az aszfaltot, s csahol, csahol, üldözi a nagy kutyát teljes sebességgel, és minden agresszióval, kis lelke teljes dühét beleadja ebbe a hatalmas vágtában. Aki látja, nem hiszi, de miután látja, hinnie kell: a kis kutya üldözi a nagyot.
Ez a Dávid és Góliát harcára köszönő kis jelenet fémjelzi leginkább az ex-kutyám: sosem lehetett eldönteni egy-egy tetténél, hogy vakmerően bátor vagy teljesen idióta. Az tény, hogy kis mérete miatt vicces megmozdulásai voltak, de akkor, azokból az években megtanultam: felelősséget vállalni valakiért, vagy pedig csak tartani, hogy legyen, teljesen más dolog.
Írom a dolgokat, melyek csak úgy jönnek. Hosszú, terméketlen időszak volt ez, de jobb így terméketlennek lenni, mint férfinak magjától fosztottan, vagy talajnak sivataggá váltan.
Dércsípte reggelre ébredtünk, így a háromnapos ünnep előnapján. Szombat van, mely hétfő igazából, de ma a kötelező nem annyira kötelez, mintha tényleg egy hét kezdődne. Ma úgy van szombat, ahogy egyszerre végződik és kezdődik valami, tehát sehogy, és mindenképp. Az emberek egy része nem is veszi komolyan a mai "munkanapot", lám én is idézőjelet használok.
A humán közeg siet a munkahelyére, köztük én is, s újfent biciklin. Gyengén öltöztem fel, éget a hideg, ugyanakkor melegem is van. Gurulok, s közben jár az agyam, de a többieket is figyelem; most kevesebben vannak, mint máskor lennének, s talán bosszankodnak, talán belenyugodtak a szombati munkanapokba, melyből e röpke másfél hónap alatt még három másik is lesz (okt. 27; dec. 22; dec. 29).
Biciklin két választásod van: vagy mész az úton és folyamatosan imádkozol, vagy felmész a járdára. Én a járdát választom, ahol emberek vannak, kiket kerülgetni kell. Nézzük: imitt egy szatyros asszony, nejlonban a krumpli. Iskolások mennek, hátukon táska, ők kicsik még. Amott viszont két pattanásos fazon, kinézetre tizenhét, viselkedésre idétlen tizenkét évesek. Vagánynak hiszi magát mindkettő, s a sok bazdmeg, fasz, köcsög közt elveszik nyelvünk.
Ott egy aktatáskás ötvenes, buszra vár. Mellette a bajszos szív egy utolsót, a csikk landol valahol (az ő szemszögéből "ki a f...t érdekel, hol?" - úgy vágta oldalra, oda sem figyelve) majd a füstöt befújja a busz mocskába pállott szája eleggyével együtt. "Ajtók záród...." hallom suhanva. Zebra, autó fékez, mögötte még egy, valamelyik dudál, amíg a négy járókelő életét féltve átiramlik a túloldalra, s négy őrangyal pipálhatott ki még egy-egy tételt a végtelennek tűnő listájukon, miközben az autós személyhez rendelt ördöge hegyezi vasvilláját gonosz kis vigyorral agyara mellett, lévén újabb delikvenssel számolhat a túlvilági sütödében. Na persze, a biciklisek is megérik a pénzüket, az a jól bebugyolált Michelin baba épp most született újjá, ma talán huszonhatodszor, ebből a saját rovására legalább tizenöt könyvelhető el.
Ideje feltennem magamban a kérdést: az őrangyaloknak van pihenőszobájuk? Talán akkor történnek a - nem egyszer halálos - balesetek, amikor ott pihen egy-egy angyal!?
Én nem hívnám ki magam ellen a sorsot, s remélem: az enyém még bírja.
Adja Isten!
Állok az Galvani utca-Szerémi út kereszteződésében. A taxis mellettem nyugodtan ül, én kábán próbálom magam ébren tartani. Aludni kellene most, nem utazgatni. Na, nem mintha passzióból mentem volna, jókedvem végett, hanem munkaügyben. Dolgom végeztével hívtam a fuvarost, kiknek nevéről tudjuk, hogy ahány lapja a kockának, annyi – a lapok számának megfelelő értékű - számból áll neve, s logójával dobhatunk is, ha akarunk.
A közlekedési lámpa vérszínű fénye a belső izzó erejétől megrészegülve csillog szemembe, őt az ellenző óvja a napfény tompító hatásától. Résnyire nyitott szemem épp az előttünk álló kocsira svenkel, de még alig fogom fel a márkajelzést, amikor is az autó mellett megmozduló villanásra rántom érzékszerveim legkényesebbikét, s bár csiszolt üveg fedi, hogy egybegyűjtse a fényt a sárgára, hunyorítva most egy kicsit homályos a kép, főleg, hogy nem tudom, mit is kell látnom tulajdonképpen.
Valaki gurul az autók közt, igen, most már kivehető, egy kerekes szék. A benne ülő egy „napjaink koldusa”, aki a Fedél nélkül egy rongyos, agyonkoszolódott példányát próbálja értékesíteni a szmogban. Lábai kacskán állnak a lábtartón, tartása nyomorúságát hivatott kiemelni. Óvatosan lavíroz sávok által sorba rendezett autók közt, az alig egy - másfél méteres közt már rég belőtte magának.
Nézem, nézem, s közben gondolkodóba esem: lehet, hogy tényleg nyomorult? Vagy a nyílt titokként kezelt koldus-maffia egy újabb trükkje, egészségesként így álcázva dolgoztatja őt nagyobb napi porciót remélve ezáltal? Vagy ő találta ki ezt?
Annyi hazugság, átverés, hamisság, álság, és szemétség van a mai világban, hogy saját magam is már eleve úgy állok egy ilyen helyzet elé, hogy itt most át leszek verve, keresem a helyzetben az erre utaló jeleket, s bizalmatlanságom az életösztönnel egyenértékű mértékig próbál megóvni az esetleges szívástól.
Nézem, ahogy gurul, és nem tudok dönteni. Az újság nem kell senkinek, hisz annyi példányban árulják szerteszét, hogy mindenki immunis ezen sajtótermékre, s terjesztőjére. Anno lehetett védekezni a nem kívánt kiadás ellen, ha egyszer megvette az ember, s a szélvédő elé helyezte, ezzel jelezvén, hogy már van neki. De a terjesztők elszemtelenedtek, éppúgy, mint – szintén emlékezhetünk – a kéretlen ablakmosók. Őket sikerült eltűntetni, a koldusokat nem. Ez is bizonyítja, hogy szervezetten dolgoznak, s a termékek nagy példányszáma is erre vall.
Földhöz ragadt elmém próbálja a részletek által megítélni a helyzetet, miközben a lámpa pirosról sárgára, majd zöldre vált, s mi otthagyjuk a székes koldust, kinek minden egyes kocsisor potenciálisan magában hordozza a siker reményét, de minden egyes kocsisor egyben visszautasítások tömkelegét is jelenti.
Üdv 2007 Budapestjén. Valamikor ez világváros volt…
A krémszerű súrolószer gyorsan oldotta fel a koszt, mely a kádban rejlett. Szemem nem látta, de azért érezhető volt, hogy ott van, mert a kosz mindenütt ott van, főként egy ilyen szeles, száraz hét után. A kád mosolygott, s csillogása szemek csillogásával vetekedett.
- Menj arréb, te csibe! – korholom a kád szélére méltánytalanul száműzött stand-jellegű gumikacsát, melyet 2006-os herrängi túránk alkalmával Németországból hoztam magammal. Egy ideig az előszobai tükör alatt felvigyázott, de a sorozatos átlépésekből és kerülésekből megelégelvén egy takarítás alkalmával nem mászott vissza a helyére, és ott ágyazott meg magának a kád csappal ellentétes végiben, a mosógép csövével határolva.
Most lecsibézve hever a csöppnyi fürdő másik részén, míg alóla is kivakarom a retket. Szerencsére ezt csak a szöveg követeli meg, hiszen a kacsám tiszta állat, nem szarja össze magát unos-untalan. Duzzog őkelme, csőre sem az irigységtől sárgállik, hanem a morcos lámpafénytől. Jól van kacsa, ne morogj, s vízzel permetezem csüggedt képét. Testéről megannyi vízcseppbe burkolván hull alá bánata, s mossa tisztára viszonyunkat.
Az odakint sötétjében párálló fülledtség idebent szauna-állagú cseppekké válva gyöngyözik homlokomon, s e gyöngyök szorgosan távolodnak tőlem, keletkezésüktől megdöbbenvén magamra hagynak, megválván természetes táptalajuktól a kietlen parkettára hullva elillannak belekeveredve a nyáresti levegőbe. Ebben a fülledt légben aszalódva érzékelem, fényes-fehér villám hasít át az égbolton, pallosával kettévágva a feketeség által létrehozott nihilt. Az elsőt követi a második, s a végén számolatlanul játszanak az égbolt redőivel. Közben hangjuk is közelít, 20 Celsius fokon kb. 340 méter per secundum, ha jól emlékszem, kiszámolhatnám, ha akarnám, hol a vihar, de akarja, kinek két anyja van, s mivel nekem már egy sincs, nem számolok. A könnyű nyáresti zápor mintegy orgazmusként hat a városra, hűti, frissíti, feléleszti, s a megkönnyebbülés zihált sóhaja elszalad a tetők fölött. Imádom a nyári eső illatát, ablakom nyitva hever, tárt ölét mutatja a kintnek, hogy a bentet kényeztesse. Lámpám fényére megannyi repülő száguld befele, zúdulnak az eső elől a fényre, megtámadván a búrát, s ha nem borzasztana a hasonlat, most egy második WTC-t kiáltanék, de egyrészt ártatlanok vérében nem óhajtok fürdeni, másrészt biztosra veszem, hacsak nem egy vagonnyi szarvasbogár leselkedik odakint, akkor fényforrásom nem fog semmilyen keretek közt sem lehullani halódó üvegtörmelék képében.
Költői kérés következik: ha a holtakat tiszteljük, tisztelnünk kell-e minden elhunytat?
Elmém szakadatlanul halódik az ötlettelenség, és az ihletetlenség mocsarában, vissza-visszahúzatván a rátapadó mocsok által, s nem képes kilépni ebből a fojtogató mederből. Pedig sziporkázására szükség volna, fel kellene dolgoznom pár dolgot, melyek jórészt lelki eredetűek, s kezdetük nem a közelmúlt tragédiájában keresendők.
Az élet – bármilyen változás is áll be – halad a maga útján. Fogantatás, születés, élet, elmúlás – ezek együtt járnak, s nincs kivétel, nincs kilépés. A különbség az egyénre jellemző, nem az egészre. Raja múlik, miként éli le röpke pályafutását e halandó világban. S ez a világ tágas, elfér benne minden mocsok, s mellette minden jó is. Yin és Yang, az örökös egység. Ahol a mocsok megjelenik, ott a tisztaság is felbukkan.
Levelek. Kalligrafikus kézírással, szépen, sorvezető nélkül, piszkozatpapírra, noteszlapra, mikor mi volt otthon. A kommunikáció egyoldalú formája, közlések úgymond. Finom korholás, majd egyre súlyosabb sorok, egy megalázott, semmibe vett férfitól, kinek lelke, életkedve törhetetlen volt, s mégis sikerült megroppantani őt súlyos egyéniségében, s e levelek ennek tanúbizonyságai. Eleinte kérlel, könyörög, észérveket hoz fel, sorai egy szerelemes sorai, de méltóságában már kezdi kikezdeni az örökös küzdelem a lételemekért, melyet nemcsak munkájában, de már otthon nem lelt meg. Végül szíve szakadt küzdelmében, árván hagyott hármat, kik most újra meglelték egymást negyedszázad forgatagának, változásának, viszontagságának elmúltával.
Sorsunk magunk választjuk, hogy éljük azt, rajtunk múlik. A kacsa elköltözött a kád mellé, mert ott van a víz, mely boldogságra készteti, hiszen a poros előszobában ugyan milyen jövő várna reá? A gyermek elköltözött otthonról, hol csak meg nem értésre, és a férfi által egyszer már kipróbált és elvesztett, kilátástalan harcra volt késztetve, melyben a harcoló felek nem tartoztak azonos súlycsoportba. A súlycsoportok neve a gyermeki kötelesség, és az önző szülői hatalom voltak. Amikor a batyu elkészült a nagy útra, bőven volt benne „tisztesség”, „rendszeretet”, „lelkiismeret”, „kötelességtudat”, s mindezt hálával köszöni. Ugyanakkor nem maradt otthon az „önzés”, a „rejtőzködés”, a „bezárkózás”, az „egyedüllétre való igény”, a „távolságtartás”, a „felszínesség”, az „érzelmek elrejtése", és a "pókerarc mindenütt!” sem. Önvédelmi reflexek, melyek segítették az otthont túlélni a megmaradt csonka családban. Nem, persze, hogy nem volt olyan szörnyű, mint Ruandában lett volna, a fiú tudta, tudja ezt. Mégis, életének jelenleg folyását, tetteit nagymértékben meghatározták a batyuban lévő tulajdonságok.
Hogy mindezt megértse, a fiú ír. Két óra az élet, a számítógép akkumulátora ennyire van limitálva, könnyebb lenne a töltővel, de – mivel a „csökönyösséget” is felfedezte az útravalóban, nem és nem dugja be. Önmagát emészti, de talán gyógyítja is, ha lenyúl mélyre, és megpróbál tisztában lenni az okokkal. Ok és okozat. Harmónia.
Ennyi lenne csak az élet…?
Fekszem otthon és olvasok. Könyv, betűk, történet, elmerülés, cselekmény, fonál. A cselekmény fonala. Az élet fonala. Hogy is gabalyodik tova – tűnődöm régmúlt álmokon, régi szeretőkön, barátokon elmélkedvén. Egy-egy élet hogy változik egy látszólagosan apró, kicsi, jelentéktelennek tűnő mozdulat, mozzanat hatására.
Négy ember. Mindegyik kapcsolódik a másikhoz valahogy, mégis, az első kettő között a kezdeti utálatot tiszteltté, őket meg egymás lelki társává emelte a harmadik velük egynemű érkezése, ki egyszerre ütötte ki őket a nyeregből, s tette életüket ingovánnyá. A negyedik fél, kiből minden kezdet kiindult vala, Ádám nemét hordozván pedig sunyin megbúvik világában.
Olvasok. De nem hagynak. Megszólal egy autóduda, s monoton hangzik hosszan, panaszosan. Nem amúgy fiatalos agresszióval vakkant, kér, utasít, vagy ráripakodik, hanem elnyúlván a délutánban rekviemet fúj valahol. Pont úgy, ahogy egy törzs, benne a bordákkal, szervekkel, rajta a nyakkal, fejjel előrebukik egy fémdoboz belsejében, s nem moccan többé, fekszik a dudán, s az a hirtelen karambol behatásától sokkosan enged a ránehezedő nyomásnak, s fújja panaszos dalát. A Halál Angyala a közelben vár, vigyen-e valakit magával, fel vagy le, attól függően, hogy a távozó élete milyen súllyal képes azt a bizonyos mérleget elnyomni, s a mutató a Menny vagy a Pokol felé fordul.
Járom az utam a gondolat-ösvényen, ténfergek, csapongok ide-oda. Szemem a könyvet falja, de szinte fel sem fogván tartalmát, agyam halottként mozdul koponyám csontja mögött. Kemény, makacsul erős páncél ez, betörni még sosem sikerült senkinek sem mögéje. Lehet, ilyen szívem burka is, bár ez csak látszólagos. Ott, a bordák között könnyű odatalálnia annak, ki megleli az utat. Lelki ténfergésem tárgya, hogy kinek sikerült egyáltalán e betörést elkövetni? S ha sikerült, miért büntettem meg, tán igazságtalanul? Hol a határ, hol már nem veszem zokon, csak egyszerű igénynek a lelki társaságot?
